A SZOMSZÉDOK JANKÁJA IMÁDNÁ EZT A FILMET! - KÁLMÁN-NAP KRITIKA!

Mindenekelőtt tudatnom kell, hogy sem a színdarabot, sem az előzményt (a 2014-es Ernelláék Farkaséknál című filmet) nem láttam, így viszonyítási alapok és elvárások nélkül ültem neki Hajdu Szabolcs varázslatának, a Kálmán-napnak. A történet hat éven keresztül íródott, azóta színdarab is készült belőle és most itt a második része a lakás-trilógiának. Nézzük hát Olgát, Kálmánt, Zitát és Leventét, kiknek története visszatetszően tanulságos is lehet.

Madárcsicsergős szép jó reggellel indul a történet. Egy takaros nappaliban vagyunk. Olga (Tóth Orsolya) és Kálmán (Hajdu Szabolcs) cseveg, majd érkezik egy telefon. Zita (Földeáki Nóra) van a vonal másik végén, aki végeláthatatlan karattyolásba kezd, aminek agyzsibbasztó része után az a vége, hogy kiderül, hátsó szándékkal tárcsázott: papíron át szeretnének jelentkezni Kálmánékhoz a gyerekek iskolája miatt. Ez persze éket ver Olga és Kálmán közé és okot ad még több cívódásra. Hogy még rosszabb legyen a szituáció, megérkezik a Kitúr-lak (1990) film negatív szereplőit idéző páros, a szóvihar Zita és a csendes, türelmes Levente (Szabó Domokos), aki nem érzi jól magát. Zita szinte pont olyan, mint Bernice az előbb említett vígjátékból, idegesítő és be nem áll a szája. Ez a szereplőknek és a nézőknek is gyötrelmes, de attól még humorforrás is, amit meg-meg szakít az időről-időre koccanó pálinkás poharak csilingelése. A Szomszédok Janka nénije azt hinné, hogy Disneylandben van, annyi kupica pálinka töltődik ki ebben a filmben, ami csupán egy délután sztoriját öleli körbe, mégse részeg senki. Vagy baromi jól bírják a töményt, vagy full alkeszek, vagy ne keressük a realitást, hiszen ez csak egy film, ugye.

 

Dráma nélkül meg sem lennénk, így jön is egy hirtelen gyomorbaj, Levente rosszul lesz és szóvihar kisasszonnyal elvonulnak pihenni. A néző már szinte látja a történet pikantériáját, hogy itt a jó indok, hogy a látogató páros okot kreáljon a beköltözésre, ha már amúgy is az a céljuk, hogy Kálmánék címére jelentkezzenek be hivatalosan egy kis időre. De nem, nem, nem! A film más sávon suhan tovább. Általános hétköznapi párkapcsolati problémákat nézünk végig, jól kifejtve, kevés vágással, szép környezetben, nagyon kellemes operatőri felvételekkel, közben a pálinka meg csak fogy, fogy, juj de fogy! A problémahegyre érkezik Ernő (Gelányi Imre), a lomtalanításon talált mindenes, aki bár épp gyászolja elhunyt párját, a szomorúsága elől munkába menekül és tesz-vesz a ház körül, bár nem túl ügyesen, mindig hagy valami bakit.

A párok sztorija kezd kibontakozni és kiderül, hogy mindkét párkapcsolat szétesőben van. Az egyik oldalon az elhidegülés a bajok forrása, a másikon új szerető került a képbe. Utóbbi Zita és Levente nagy terhe, ami komótosan, néhol bájosan, de közben mélyen szomorúan és valóságosan tárul fel és Zita személyisége egyre szimpatikusabbá válik. Egyre érthetőbb, megérthetőbb és szerethetőbb. Amikor elmenekül egy feszült szituációt követően, mindenki elmegy őt keresni. De Zita visszatér a házba, ahol Ernő vár rá, akivel kialakul egy erőteljes, nyomasztó jelenet, ami a me too és a végtelen szeretetéhség bizarr keverékét nyújtja. Zita nyaka fáj, Ernő megmasszírozza, majd a kezei lefelé csúsznak és erősen magához húzza. Zita kiszabadul a nem várt ölelésből és a dolog nagyjából ennyiben is marad. Mindenképpen ez a film legzavarbaejtőbb jelenete, ami egyszerre megtöri és színesíti a sztorit.

 

Gyönyörű operatőri munkát látunk, általában folyamatban, feltűnő vágások nélkül, ami ritkán sikerül ennyire jól. Más filmeket elront, itt viszont ügyes kezek tettek-vettek. Csodálatosak a fények, a faház díszletei otthonosak, minden kezdeti ellenszenves viselkedésük ellenére a szereplők barátságossá és ölelnivalókká válnak. Összesen öt szereplős a film, mégis nehéz bárkit is kiemelni, mert minden színész a maximumot hozza. A rendezés méltatást érdemel. A film nagyon kicsi költségvetésből készült, de ez a végeredményen sehol nem látszik. Sőt! Kimagasló az a szelídség és profizmus, ami az alkotók munkájából sugárzik. Igazából semmi újat nem rak a nap alá, mióta világ e világ, ezek a teljesen hétköznapi drámák voltak, vannak, lesznek. Mégis annyira erős erővel tükröz valamit, ami jelen van az emberiség örök körforgásában. Visszatetsző, de azért, mert hatalmas tükröt tart a néző elé, amibe nehéz jó szívvel belenézni. Mérhetetlenül szomorú a zárójelenet, amiben a két páros más-más hangulatban táncol, előrevetítve történeteik végét. Vagy mégsem, ki tudja? A nézőkre van bízva. A Kálmán-nap idegesítő, szerethető, mély és annyira emberi. Kivételes és példás alkotás, hogyan kell jó magyar filmet csinálni! Pont.

Szőrszálhasogatás: Bár a Kálmán-nap egy délutánt, estét mutat be, az óra a falon mindig más-más időponton áll, néha előbb mint kéne, néha később.

Cukiságfaktor: A soha el nem fogyó birsalma pálinka, amitől senki se rúg be.