ANTÓNIA NÉHA PICIT BEDÖF AZ UJJAMBA - INTERJÚ SZELLŐ ISTVÁNNAL AZ EGY CSEPP FIGYELEM ALAPÍTVÁNY ESEMÉNYÉN!

Cukorbeteg lett a gyermekem – mi lesz most? Milyen utat jár be és milyen kihívásokkal néz szembe egy diabéteszes gyerkőc és a családja? Mennyire tanulták meg az óvónők a cukros gyerekek ellátását? És vajon mit tanult meg Scherer Péter a 2-es típusú diabéteszről? Minderre választ kaptunk az idén 18 éves Egy Csepp Figyelem Alapítvány sajtótájékoztatóján, ahol többféle szűrésen, egyebek közt vércukormérésen és vérnyomásmérésen vehettünk részt, és megkóstolhattuk a születésnapi tortát, a Magyarország Cukormentes Tortája verseny legutóbbi győztesét. A sajtótájékoztatón még megtekinthettük azt a kisfilmet, melyet Scherer Péter, az Apatigris főszereplője Végh Zsolttal és alkotótársaival készített, illetve szó volt a Diabmentor pedagógus-továbbképzések eredményeiről, valamint az alapítvány bemutatta új online edukációs tudásbázisát, mely egy 1-es típusú diabétesszel élő kisgyerek betegútját mutatja be. Az eseményen jelen volt Erős Antónia, Pataki Zita, Rábai Balázs és Szellő István is. Utóbbival félrevonultunk, hogy megtudjuk, mit gondol az alapítvány jövőbeli terveiről.

Budapest Eye: 18 éves az Egy Csepp Figyelem Alapítvány, és te a kezdetektől a támogatói között vagy. Ez Antónia miatt történt vagy volt más kapcsolódási pontod is? Szellő István: Tulajdonképpen amit a cukorbetegségről tudok és megtanultam, azt Antóniától tanultam. Hiszen azért 25 éve dolgozunk együtt, 25 éve ismerjük egymást és látom én is a napi rutinját, hogy mikor méri meg a vércukrát, mikor adja be magának az inzulint, akár adás előtt. Látom, mikor milyen kicsit eszik ahhoz, hogy jól legyen. Nekem, rajta keresztül, napi rutinom van. Budapest Eye: Ennyi idő után, aktuálisan mit tartasz a legfontosabb közvetíteni való dolognak a témában? Szellő István: Szerintem a gyerekek felé nyitás. Az óvodákban, iskolákban megszeretnék ismertetni a pedagógusokkal azt, hogy mit tudnak tenni, ha egy gyerek cukorbeteg. Hogy milyen segítséget kapjanak akár az óvodás, iskolás társak, hogy ők is tudjanak segíteni a másikon. Minden évben ezek a célok és az országos turnék, amiket az alapítvány létrehoz, és megismertet különböző helyeken, szerintem nagyon nagyon fontos dolgok. Megelőzés szempontjából is. Budapest Eye: Egy ilyen turnénak vélhetően célja a betegséggel kapcsolatos előítéletek, félelmek lerombolása is. Hiszen aki semmit nem tud róla, annak más gondolatai lehetnek a témáról. Amikor megtudtad, hogy a kolléganőd cukorbeteg, milyen gondolatok voltak előtte és utána benned? Szellő István: Megmondom őszintén, én mindig sajnáltam azokat, akik cukorbetegek. Hiszen nekem egykori kiváló mentorom, Chrudinák Alajos is cukorbeteg volt. És akkor még nem voltak ilyen tollak, amikkel beadod magadnak az inzulint, hanem pontosan kellett tudnia, hogy mikor kapjon be egy cukrot, mikor kell egy zsemlét megennie. Akkor még injekciós tűvel inzulinozták magukat a cukorbetegek. Szóval már volt kapcsolódásom ehhez a témához és láttam ezt. De ahogy Antónia csinálja, olyan szempontból nyíltan (annak idején és most is a legtöbb cukros megtartja magának), az jó, ő felvállalja. Amikor kirándultunk valahol, az étteremben is beadta magának. Nem rejti véka alá a betegségét és nem szégyelli, hogy a szervezetének inzulinra van szüksége. Az előítélet részre rátérve pedig fontos, hogy az előítéleteket már gyermekkorban levetkőzzék és tudjanak segíteni a másikon, tudják azt, hogy mit tegyenek ha egy cukorbeteg bekómál, mi a teendő ilyen esetben.

Budapest Eye: Kerültél már olyan helyzetbe, hogy segítened kellett egy cukorbetegnek? Akár Antóniának? Szellő István: Nem. Nem. Nem. Ő tényleg annyira figyel rá, minden egyes pillanatban, hogy nála nem volt ilyen. Budapest Eye: Milyen gyakran méred a cukrodat? Szellő István: (elmosolyodik) Na, ez egy jó kérdés! Pár hónappal ezelőtt mértem. Antónia néha megszokta mérni. Picit bedöf az ujjamba és megméri a vércukorszintemet. Nálam eddig mindig rendben volt.